Életem leghosszabb 5 perce.  = írta:  Melinda

            …Megint az ismerős kihalt folyosón sétálok, kezem kitekeredve a hátam mögött lóg.

Újra a rendőrőrsön.  Egy évben már 3 kihágás. Lekattan a bilincs és bevezetnek egy kihalt tárgyaló terembe. Leültetnek egy padra. Várok.

Behoznak egy furcsa kinézetű SZTK-s szemüvegű fiút. A padra ültetik. Összekuporodva, lóbálja kicsit hosszúra nyúlt lábait.

Az órát bámulom. Megköszörüli a torkát. Jobbnak látom, nem oldalra sandítani. Elengedem a fülem mellett.

Köhöm… ebben a percben ez már az 5. köhögése. A vér kiszivárog a fejemből. A kezeim remegnek. Újabb köhögésre húzza a száját. Felé sandítok. A szúrós tekintetemnek hála, magában fulladozik. Nem tudom, meddig bírom. Az óra kattogása tiszta, hangos zakatolásra hasonlít.

Fütyörészik. Elég hamis, a boci, boci tarkára tippelek.

Most rajtam a sor, megköszörülöm a torkom. Abba hagyja.

Közelebb húzódik, az öreg, koszos padon, távolabb kúszok. Elfogyott a pad, megállok. Egy centi választ el a testétől, bár lehet, hogy csak egy fél, a szemem csal.

Félősen beszédre nyílik a szája, a szemem sarkából figyelem. Nincs mit mondanom, ezért tovább ülök, becsukódik a szája.

-Sze… sze… szereted az unikornisokat? –dadogja kisfiúsan. Rám néz. Elfordulok.

Megismétli a kérdést. Megengedek egy lenéző pillantást, lesüti a szemét. Gondoltam… 1:0 ide. Gondolkozok. Nem tűnik egy észkombájnnak.

Hallom az ajtónyikorgást, és a vékony falon átszűrődő hangokat.

A cipőjével kopog, idegesen rángatózik a lába. Remeg a pad. Viszket a tenyerem. Ránézek, az ütés helyét keresem. A kezemet tördelem. Megfogja a lábát. Az idegesítő rázkódás abbamarad… Egyelőre.

-Szereted az unikornisokat? –kérdezi egyre bátrabban. Kihúzza magát, jelezve, hogy hol a helyem. Én is kihúzom magam. Egy arasznyival magasabbra nőtt. Újra legörnyedek. Elégedetten vigyorog. A tenyerem egyre jobban viszket. Felmérem az esélyeim, egy rendőrőrsön csücsülök, tilosban parkolásért, a büntetés kiszabásánál figyelembe vennék, a közszemély sértést? Megvakarom a tenyerem, és lemondóan sóhajtok.

-Nem. –passzírozom ki magamból.

Újra elbátortalanodik. A rácsos ablakokon át szirénahang üti meg a fülem. Az ég beborult, sötétkék. Sehol egy bárányfelhő.

Az eső nagycseppekben hullik a betonra.

Dudorászik. Süss fel nap… Hátra dőlök a fejem verem a falhoz. Kérdően végigmér. A fejem ingatom.

-Szeretem a szushit.

Kezd fájni a fejem.

-Hát én nem.

Csöndben ülünk egymás mellett. Csak a szuszogása töri meg az eső monoton kopogását.

Egy rendőr jelenik meg az ajtóban.

-Melyikük Michael James Way? –hát ez se az én nevem. A mellettem ülő nagyban jelentkező emberre pillantok.

-Maga Bob Bryar? –egy ismerős név. Lassan ingatom a fejem fel-le.

-Rendben, Mr. Way elmehet. Letették az óvadékot! –nem is töröm a fejem, hogy vajon miért tartóztatták le.

Fölpattan a padról, ami a súlyveszteségtől, egyből felém, dől. A földön landolok. Zavartan a fejét vakarja.  Az őr már idegesen kopogtat a fekete cipőjével.

-Örülök, hogy találkoztunk! –nyújtja felém a kezét Way. Gyanúsan végigmérem, mielőtt bármit is csinálok. Nem fogadom el a kézfogást. Sietősen az ajtó felé közelít. Kilép rajta. Az őr becsukja utána az ajtót, de előtte közli, fél óra és elmehetek.

Egyedül vagyok. Nagyot sóhajtok, megkönnyebbültem… Boldogan állapítom meg, mégis van Isten, és szeret. Az órára meredek. 5 perc. Ennyit töltöttünk együtt. Fél óra, ennyit töltök magammal.

            … -Bob!!!! –izgatottan kiabálnak a hátam mögül. Fáradtan hátrafordulok, Mikey fut felém kamerával a kezében. Gerardék a buszból intenek, indulnunk kel. Két nagy lélegzet közepette elindulok, a kisbuszhoz. Mikey még mindig fut. Megbotlik egy kőben. A kamera kiesik a kezéből és egyenesen az arcomba, repül…

Kinyitom a szemem, egy fölém ágaskodó kétségbeesett fejjel találkozok. Mikeyhoz tartozik.

            Ilyenkor érzem úgy, hogy ez a büntetésem része. Soha többé nem parkolok tilosban!!!